A halál örök

  A lány felé fordultam, hogy elkezdhessem leróni a tartozásomat.

  Ám a lány nem volt olyan állapotban, hogy nyílt elmével képes legyen befogadni a történetet. Reszketett a félelemtől és képtelen volt értelmes gondolatok megfogalmazására. Megöleltem a reszkető lányt és megpróbáltam megnyugtatni. Mikor végre abbahagyta a remegést, összeszedem a gondolataimat és így szóltam hozzá.

-     Tyra annyi mindent kellene mondanom neked!

-     Ne! - rázta hevesen a fejét a lány. - nem tudom mi volt ez az egész. És nem is akarom tudni, ha lehetne, inkább elfelejteném, hogy soha többé ne kelljen erre a borzalomra emlékeznem! - sírta el magát a lány.

-     Rendben! - sóhajtottam. - ha így akarod, én segíthetek neked, hogy elfelejthesd ezt az egész borzalmat.

-     Igen el akarom felejteni, és csak arra akarok emlékezni, ami előtte történt, arra a csodára, amit kettesben éltünk át - mondta a lány miközben könnyei patakokban ömlöttek az arcára.

Jéghideg kezeimmel megfogtam a lány arcát és magam felé fordítottam, majd belenéztem a lány tengerkék szemeibe.

-     Legyen, ahogy akarod! - suttogtam. - felejtsd el ezt az egész borzalmat. Ne emlékezz másra csak az együtt töltött csodálatos pillanatokra. És most pihenj szerelmem! Aludj!

   A lány nem válaszolt csak bólintott, majd a párnák felé fordulva szinte azonnal el is aludt. Megfogtam a takarót és ráterítetem a lányra.

-     Jó éjszakát! Szerelmem! - suttogtam a fülébe és egy könnyed puszit nyomtam az arcára. - álmodj szépeket!

  Miután a lányt megszabadítottam rémséges álmaitól is kimásztam a gondolatai közül és hagytam nyugodtan pihenni. Bármennyire is szerettem volna színt vallani a lány előtt nem lehetett. Ez a pillanat még nem érkezett el.

  A reggel azonban teljesen más fénybe vonta a tegnap történteket. A padlón és a kis szekrénykén még ott díszelegtek a gyertyák csonkig égett füstölgő romjai. A tegnapi romantikából számomra csak ennyi maradt.

  Az este még egy ideig néztem az alvó lányt. Még a hajnalra tervezett vadászatot is elhalasztottam miatta. Nem szerettem volna egyedül hagyni a lányt. Attól féltem, hogy Marius esetleg visszatérhet és megöli a lányt,

  Hajnalodott. A nap még nem kelt fel teljesen, de már éreztetni kezdte hatását. Kiugrottam az ágyból és normálisan felöltöztem, majd kimentem az erdő békés magányába. Magam sem értettem mi vonzott már órák óta oda.

-     Már vártalak! - szólalt ekkor meg egy suttogó hang mögülem.

-     Marius? - fordultam a hang irányába.

-     Igen. - sóhajtott a hang. - ne keress, mert már úgy sem találsz meg sosem.

-     Mit akarsz még tőlem? - kérdeztem.

-     El kell pusztítanod a testvéremet! - folytatta.

-     Mégis miért tenném?

-     Mert téged is kihasznált és tönkre tett. csak a különleges erőd miatt változtatott át és rabszolgaként tartja fogva a lelkedet. Az övé vagy, meg kell szabadulnod tőle csak így lehetsz szabad, mert ő olyan, mint egy pióca addig szipolyoz, amíg szüksége van rád! Utána megöl.

-     Nem értelek? - ráztam a fejem. - én megöltelek te, pedig segíteni akarsz!

-     Kérlek, ne vedd el azt a néhány pillanatot, amim még maradt buta kérdések megválaszolásával. Inkább figyelj jól rám!

-     Rendben! - bólintottam.

-     Maximus gonosz mindig is az volt. Amanda és te vagytok az ereje, de az összes különleges képességét neked köszönheti, tőled vette el! Vedd hát vissza tőle! Ott van a tőr nálad, öld meg őt, és szabad leszel!

-     Miért segítesz nekem?

-     Mert tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki végezhet vele, és Maximus is csak azért nyomott el téged, mert félt tőled! - mondta az alak és egy pillanatra eltűnt.

-     Hé! Hová lettél? - szóltam az alak felé.

-     Nincs már sok időm! - válaszolt az egyre halkabban. - a vízesésnél megtalálod azt, ami maradt belőlem és a hamu tetején lesz egy üvegcse. Kérlek, vedd magadhoz, és a tartalmát idd meg! Csak arra vigyázz ne keveredjen semmilyen vérrel, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.

-     Mi van abban az üvegcsében? - kérdeztem vissza.

-     Abba sűrítettem minden titkos erőmet, az majd segít neked megölni Maximust. - mondta az alak, majd eltűnt és többé már nem jelent meg.

  Mindenféle gondolatok kavarogtak bennem. Egyik részem hinni akart a férfinak, de a kétely továbbra is ott maradt bennem. Mégis a lábaim a vízesés felé vittek. A bennem lévő vadász azonban figyelt és prédára várt, hiszen oly sokat kellett mostanság nélkülöznie. Egy őz ugrott ekkor elő vesztére. Könnyű zsákmány volt, még csak meg sem kellett erőltetnem magam. Amikor végeztem, elengedtem a pórul járt állatot és szélsebesen a vízeséshez rohantam.

  Ott nem kellett túl sokat kutatnom, azután amit a férfi mondott. A lábaim előtt hevert a jellegzetes hamukupac, amit a hajnali szél már megnyirbált, de a tetején ott feküdt az üvegcse pont úgy, ahogyan a vámpír szelleme mondta.

  Leguggoltam a kupac mellé és a kezeim közé vettem a kis üvegcsét. Még meleg volt.

-     Te meg mit keresel itt! - dörrentet rám egy ismeretlen hang.

-     Semmit! - vágtam rá gyorsan.

-     Takarodj innen! És azt az üveget add ide nekem! - parancsolt rám.

  Nem fordultam meg. Gyorsan kinyitottam az üveget és a tartalmát meggondolatlanul az őz vére után küldtem, majd a tetejét visszadugaszoltam.

-     Nem! - válaszoltam ezután a fenyegetésre.

-     Erősebb és öregebb vagyok nálad! És különben is Marius ereje engem illet, évekig szolgáltam érte!

-     Nem adhatom oda! - fordultam a férfi felé.

-     Akkor elveszem tőled! - ugrott elém és kitépte a kezemből az üveget, majd kihúzta a dugót és a szájához emelte azt.

  Ha akartam volna, sem tudtam volna megvédeni az üveget. A vámpír tényleg sokkal erősebb volt nálam. Ám amint észre vette, hogy átvertem, dühöngve vágta az első útjába eső fához az üveget, ami apró szilánkokra tört szét.

-     Átvertél! - dühöngte. - hol van az erő?

-     Megittam! - válaszoltam.

-     Neeeem! - üvöltötte, hogy visszhangzott tőle az erdő.

  A férfira néztem, aki a szemem előtt rogyott térdre és égett porrá. Olyan érzésem támadt, mintha a tekintetem ölte volna meg, de azután messzire zavartam ezt a buta gondolatot magamtól. Nagyot sóhajtva szabadultam meg minden rám törő érzelem hullámtól. Kissé furcsán éreztem magam. Néha gyenge voltam utána meg erősebb, mint valaha. Tétova gondolataimat a telefonom dallama törte meg. Benyúltam a nadrágom zsebébe, majd ránéztem a kijelzőre. Maximus!

-     Robert? - hallottam a vámpír jellegzetes hangját.

-     Mit akarsz Maximus? - kérdeztem a férfit.

-     Marius? - hangzott a vonal túlsó oldalán. - tehát megölted őt, és most a lány fog következni. Megértem, hogy bosszút akarsz állni rajtam.

-     Maximus, én vagyok az Robert! - szakítottam félbe.

-     Nem gond! Már felkészültem a halálra! Éreztem, hogy meg fogod ölni a fiút, hisz a halála által csökken az erőm, csak azt ne feledd, ha én meghalok, akkor te is halott vagy, hisz egyek vgyunk!

-     Maximus én nem Marius vagyok, hanem Robert!

-     Minden jót testvérem, odaát találkozunk. - mondta a férfi és lerakta a telefont.

  Olyan furcsa volt az egész. Maximus képtelen volt felfogni, hogy nem az ikertestvérével beszél, hanem velem. Engem pedig halottnak érzett, pedig most is viseltem a kis ajándékát!

-     Ne mozdulj! - hallottam ekkor meg magam mögött Amanda vékony hangját.

-     Na már csak te hiányoztál! - ráztam a fejem.

-     Fordulj meg! - parancsolt rám a lány.

-     Remélem táncolnom, nem kell! - próbáltam enyhíteni a helyzeten, de amint megláttam a lány arckifejezését inkább letettem róla, majd elhúztam a számat és sóhajtottam egyet.

-     Maximus? - kérdezte. - nem. Te nem lehetsz Maximus, te Marius vagy ugye?

-     Nem én Robert vagyok! Amanda nem ismersz meg? - néztem egyenesen a lány szemébe.

-     Ne kérlek, ne bánts! - könyörgött a lány térdre esve előttem. - nem akarok még meghalni!

-     Amanda kérlek, állj föl!

-     Robert halott, Maximus halott és most engem is meg fogsz ölni! Érzem! - sírta el magát a lány.

-     Amanda! - szóltam a lányra, aki rám nézett és fájdalmasan kiabálni kezdett, majd apró sebhelyek kezdtek el megjelenni rajta és végül a másik vámpír sorsára jutott. Most már biztos voltam benne, hogy a lány miattam halt meg, ahogyan Marius segéde is néhány pillanattal ezelőtt.

-     Mi történt velem! - fordítottam az arcomat az ég felé, mintha onnan választ kaphattam volna a kérdésemre. - mi történt most!

  Pillanatok alatt szeltem át az erdőt és a gondolattól is gyorsabban értem a kis vadászházhoz, ahol ennek a zűrös hajnalnak a kezdetén a lányt hagytam.

  Kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Odamentem az ágyban ébredező lányhoz. Lehajoltam hozzá és egy könnyed csókkal ébresztettem. Ez után a rémálom után egy kis vigaszra volt szükségem, úgy éreztem ezt csak a lány, adhatja meg számomra. A lány válaszként mosolygott és kinyitotta a szemét.

-     Uram Isten! Ön meg kicsoda? Takarodjon innen! - ordított félelemmel telt hangon amint rám nézett.

-     Tyra én vagyok az!

-     Robert! - kiáltotta a lány kétségbeesetten. - kérlek, gyere!

-     Tyra én Robert vagyok!

-     Tűnjön le innen! - esett nekem vadmacska módon a lány és ütött vert, karmolt ahol csak ért. Ekkor lefogtam a kezeit és magamhoz szorítottam.

-     Tyra én vagyok az Robert!

-     Nem! - sikította a lány. A szíve olyan hevesen vert, hogy alig lehetett tőle a szavait érteni. - kérem, könyörgöm, ne bántson!

-     Tyra szerelmem, hát nem ismersz meg?

-     Kérem, uram ne bánton! - könyörgött tovább meg sem hallva, amit mondtam neki. Ma már ő volt a harmadik, aki így viselkedett velem szembe.

-     Tyra nézz a szemembe! Kérlek, nyugodj meg!

A lány rám nézett és azután visszafeküdt a párnák közé és elaludt.

  Ekkor kimentem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe, de amit ott láttam elborzasztott. A tükör nem azt a 17 éves fiút mutatta, aki egykor voltam. Eltűnt a kisfiús arc a zöld szempár és a kócos szőkésbarna tincsek. A tükör egy negyvenes évei végén járó fekete hajú, fekete szemű jellegzetesen görbe orrú férfit mutatott.

-      Maximus! - kiáltottam meglepetten a tükör felé. - nem!

  Utáltam mindig is magam. Külsőleg és belsőleg egyaránt, de semmiképpen sem szerettem volna úgy kinézni, mint Maximus, vagy Marius.

  Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy elnyomjam magamban Marius egyre rajtam uralkodni akaró énjét és a fejembe költözött gondolatait. Magam akartam lenni!

-     Marius meghalt! - ordítottam a tükörképnek. - Maximus is meg fog halni! - ellenkezett velem a bennem lévő másik én. - Amanda is halott! És én Robert vagyok és az is, akarok maradni!

  Olyan mérhetetlen düh öntött el, amit eddig sosem éreztem. Megfosztottak az életemtől és most attól is, ami megmaradt még belőlem! Minden sejtem tiltakozott az elnyomás ellen.

-     Nem! - ordítottam újból a tükörnek. Ám ekkor előtört belőlem a vérre szomjazó vámpír. Hallottam a szobában csendesen alvó lányt minden szívverését. Vágytam a vérére.

-     Nem! - tiltakozott a még érző lényem.

Újra belenéztem a tükörbe a kép lassan változott és kezdtem visszakapni, azt amit akartam.

  A régi Robert köszönt vissza a tükörből rám. Sikerült, gondoltam. Legyőztem Mariust, vagy Maximust nevezzük, ahogyan csak akarjuk.  A férfi távozott és a fiú visszatért.

  Ezután visszamentem a szobába és felébresztettem a lányt.

-     Tyra! - érintettem meg finoman a vállát és egy könnyed csókot nyomtam a homlokára. A lány felébredt és egyenesen rám nézett.

-     Robert! - sóhajtott.

-     Tyra szerelmem! - öleltem magamhoz a lányt

   Oly sok rejtély várt még megoldásra, de most csak egyetlen dolog számított, méghozzá az, hogy visszakaptam a szerelmemet. Most csak Tyra élete és szerelme volt a fontos!

Oldal: A halál örök
Örök magányra ítélve - © 2008 - 2024 - gmsilber-vampirestory.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat