Út a jövő felé

 Elindultunk oda ahonnan az egész történet valójában kezdődött.

- Nos, akkor most merre? - kérdezte Nandie, amit elhagytuk a várost jelző táblát.

- Forrest Hill felé. - válaszoltam Tyrát nézve.

- Ez vicc? - kérdezett vissza a fiú.

- Nem. - ráztam a fejem. - Maximus ott lakott és néha én is.

- Forrest Hillbe? - kérdezett vissza Nandie. - ez azért érdekes!

- Micsoda? - kérdeztem vissza elengedve tekintetemmel Tyra eleven tengerkék szemeit.

- Ez nem lehet véletlen! - rázta a fejét Nandie. - Fatime ott lakik még most is.

- Aki a könyvet írta rólad? - kérdezett helyettem is Tyra.

- Na ne! - rázta a fejét. - inkább Jasmine anyja ként jusson eszetekbe!

- Ő a mamád? - fordult Tim Jasmine felé.

- Igen. - bólintott a vámpírlány.

- Hol lakott Maximus? - folytatta Nandie. - mármint Forrest Hillbe.

- Az erdőbe van egy régi ház, azt béreli hosszú évek óta. - válaszoltam.

- A régi lejárónál? - kérdezte Nandie.

- igen. - bólintottam.

- Ez nem lehet igaz! - méltatlankodott a fiú. - Maximus ellenem akart fordítani téged, csak előbb el akarta intézni a másik ellenfelét a saját testvérét.

- Én ezt nem értem! - szólalt meg Sundai.

- Nem vagy egyedül! - fordult a barátnője felé Tyra. - végre elmagyarázhatnátok, mi volt ez az egész?

- Nos szerintem, ehhez túl ember vagy meg csaj is! - legyintett Nandie egyik kezével elengedve a kormányt. - még jó hogy hétszemélyes ez a tragacs.

- Nandie ne legyél ilyen...ilyen nem is tudom, bunkó! - háborodott fel Jasmine.

- Szép kilátások! - sóhajtott Tim. - Beszéljünk inkább másról.

- Te tényleg szűz vagy? - kérdezte ekkor Jasmine.

- Hú inkább beszéljetek az előbbi témáról. - szabadkozott azonnal Tim.

- Rendben. - bólintottam. - Nandie és én vérszövetséget kötöttünk. Megértjük egymás gondolatait és érezzük egymás érzéseit. Ez egy különös kapcsolat kettőnk között és véletlen kötetett. - magyaráztam tovább.

- Azért nem egészen véletlen! - vágott közbe Nandie. - Maximus ellenem hangolt, de mivel te Marius erejét is birtoklod te győztél. Tényleg hogyan győzted le Mariust?

- Egy pokolbéli tőrrel, amivel Maximust is legyőztem. - vontam meg a vállaimat.

- Nem úgy értettem! - rázta a fejét a fiú.- az erőt hogy tudtad uralni, amit Mariustól zsákmányoltál, mert iszonyú erős!

- Sajnos elrontottam az egészet és egy őzt reggeliztem előtte. - válaszoltam.

- Azta! Akár csak én! - csettintett a fiú. - lehet, hogy ez az ára a szabadságnak! És mi van Maximus erejével?

- Itt van nálam. - mutattam meg az üvegcsét.

- Nemsoká megállunk ti elmentek enni meg ilyenek, mi meg végre vadászhatunk. - mutatott Nandie a benzinkutat előjelző táblára. - van ott egy jó kis vendéglő is, bár régen jártam arra, de akkor volt.

- Remek! - sóhajtott Sundai. Ma rendkívül szótlan volt a lány.

- Sun mi a baj? - kérdezte Tyra a barátnőjét megérezve annak problémáját.

- Semmi csak eszembe jutott, hogy majdnem meghaltam és vámpírok mentette meg vámpíroktól. Ez iszonyú!- sóhajtott.

- Nem olyan szörnyű, hiszen mind túléltük! - ölelte át a lány vállát a kis tér ellenére is Tim. Sundai nem húzodott el, hanem közelebb bújt a fiúhoz.

- Köszönöm. - suttogta a fiúra nézve.

- Mit? - lepődött meg Tim.

- A kedvességedet. Nem is vettem eddig észre, hogy milyen jófej vagy! - válaszolt Sundai.

- Kedves vagyok, meg jófej? - mosolygott fültől- fülig Tim. - köszönöm.

- Komolyan gondoltam. Eddig azt hittem, minden pasi olyan bunkó, mint...

- Mint Brendon. - sóhajtott Tyra a barátnője vállára téve a kezét. - én mondtam neked, hogy vannak azért kivételek.

- Igen Robert! - mosolyodott el a lány.

- Robert és Tim. - helyeselt Tyra.

- És velem mi van? - csapott le a lehetőségre azonnal Nandie.

- Te egy tipikus undok pasi vagy! - szólt rögtön közbe Jasmine kapva a lehetőségen.

- Hát nem én mondtam! - nevetett Sundai.

 Az autó közbe befordult a benzinkútra. Nandie kiszállt és megtankolt eközben a halandó utitársaink bementek a vendéglőbe emberi vágyaik csökkentésére.

Mi pedig bevetettük magunkat az erdőbe. 

  A vadászat számomra rendkívül esedékessé vált. Már akkor szükségem lett volna rá, amikor elindultunk Nandiehoz és azóta nem volt lehetőség erre. A zsákmány bőséges volt. Az erdő nyüzsgött a vadaktól. Őz és nyúl akadt bőven még azután is, hogy három vámpír is megtizedelte az állományt.

 Miután mindannyian végeztünk a parkolóba találkoztunk. Nandie még megtörölte a száját mikor mindhárman ott voltunk jelezve ezzel számunkra, hogy ne hagyjunk nyomokat tombolásunk után.

 Majd mindhárman az élő barátaink után mentünk.

- Na végre! - sóhajtott Tim amikor meglátta a feléjük közeledő hármasunkat. - ti mit kértek?

- Azt hiszem, inkább kihagyjuk a helyi specialitásokat! - válaszolt Nandie a fiúnak, majd ránk kacsintott.

- Tim inkább egyél. - suttogta Tyra.

- Azért leülhettek! - mutatott az üres székekre Sun, majd sajnálkozóan Tim felé nézett.

  Ekkor megéreztem, hogy a két fiatal között több kezd kialakulni puszta barátságnál. Sun elkezdett vonzódni Timhez, akiben már nem csak a barátot, hanem a fiút is meglátta. Tim pedig egyenesen virult ettől az érzéstől, már csak egy kis biztatásra volt szüksége és Sun láthatóan megadni készült neki ezt.

  Az ebéd kínjai után tovább álltunk. Nandie tempójába hamar változott a táj és az erdő egyre sűrűbben ölelte körbe az utat. A fák álmosan nyújtóztak az ég felé. Puha leveleiket is egyre kisebb és szúrósabbra cserélték. A nap is egyre jobban bebújt felhőkből készített fakószürke paplanja mögé és nem vett több fáradtságot, hogy a hozzánk hasonló vándorra rámosolyogjon. Talán nem is volt ez baj.

 Az autóban ülő három halandó egymás után merült el az álomvilág rejtelmes zugaiba. Ki-ki megküzdve a saját démonaival. Tim az apjával álmodott, aki botrányt csapott a pálya és a kocsik miatt. Tudtam, hogy ha visszaérünk segítenem kell, a fiúnak a romok eltüntetésébe és az apja megenyhítésébe. Sundai Timmel álmodott. Eleinte mézes-mázos piros szíves álomnak indult. Sun Timet nézte és ő a lányt, majd ajkaik lassan közelítettek. Azután mikor már majdnem összeértek Tim elfordította a fejét és azt mondta

„ne haragudj Sun, de én a fiúkat szeretem!" Világos volt ezután Sun félelme. Attól tartott, hogy Timbe is csalódni fog. Nos ezen is könnyen segíthetek gondoltam és már Tyra felé vettem az irányt.

A lány rólam és magáról álmodott. A tengerparton napoztunk és valami furcsa koktélt iszogattunk amikor egy sötét ruhás alak ránk rontott és leszúrta a lányt. A lány a karjaim között feküdt ezután és haldokolt, majd így szóltam az álomba hozzá.

 „Ennek így kellett történnie. Te halandó vagy az életed számomra értéktelen! Ne aggódj hamar túl leszek rajta, hiszen az örökkévalóság túl hosszú egy ilyen értelmetlen szerelem siratására! Ég veled naiv lány!" Ekkor a lány meghalt. Szörnyű volt látni mit képzel rólam a lány. Az okozta a legnagyobb fájdalmat, hogy mindez még jogos is volt. Tyrának igaza volt! Önző vagyok, és tényleg áttiportam a lány törékeny életén.

- Nem szép dolog meglesni mások álmát! - nevetett Nandie.

- Nem szép dolog mások titkos gondolatait kilesni! - vágtam azonnal vissza.

- Ugyan már, hisz te is ezt tetted! - védekezett Nandie.

- Igaz!- suttogtam bűnbánóan.

- Mit teszel most? Mármint a szabadságodra gondoltam!- terelte el a gondolataimat az önsajnálattól a vámpír.

- Tudom, és fogalmam sincs! - húztam el a számat miközben óvatosan sóhajtottam, nehogy felébresszem vele a vállamon pihenő lányt.

- Ha szükséged lesz rám, bármikor számíthatsz! - fűzte hozzá a fiú.

- Köszönöm, de nem hiszem, hogy ezek után lesz rá szükségem. - legyintettem óvatosan.

-Ó dehogynem! Ezután még többen fognak gyűlölni. - kezdett el ujjaival dobolni a kormányon.

- Ezt hogy érted? - vontam össze a szemöldökömet.

- Hidd el, hamar híre megy a szövetségünknek és megjelennek a trónbitorlók a fejünkért! Erősek lettünk egymás által. Erősebbek, mint bármely vámpír az univerzumba.

- azt hiszem értem. - bólogattam inkább csak magamnak.

- Megérkeztünk! - szólalt meg Jasmine is, aki eddig jelenlétével sem akarta zavarni a beszélgetésünket és inkább észrevétlenül csendbe maradt.

- Igaz. - néztem ki az ablakon. A táj ismerős volt. Az erdő csalogatóan hívogatott, de még nem volt ott a ideje, hogy halandó társainkat biztonságosan magukra hagyhassuk.

- Tyra, Sun, Tim! - kiáltotta el magát Nandie. - megérkeztünk!

- Köszi Nandie! - dörmögte Tim álmos hangon.

 Az autó befordult a lehajtó felé és egyenesen az erdő közepén lévő faházig kanyargó útra tévedt. Innen már nem volt messze. Már lassan hajnalodott és a mindent eluraló hívogató sötét eltűnni látszott.

 Az autó megállt a kis ház előtt. Mind a hatan kiszálltunk. Jó vámpír szokáshoz híven mind hárman körbeszimatoltunk, de semmi. Már Maximus szaga is kezdett csökkenni.

 Odaléptem az ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. A ajtó nyikorogva adta meg magát. Éreztem amint a szívem gyorsabban kezd verni. Azután rá kellett jönni, hogy csak a mögöttem álló, élő barátaim szívverését hallom olyan hangosan. Beléptem. Semmi, a ház üres volt. Hátra fordultam és intettem a mögöttem lévőknek, hogy nyugodtan jöhetnek, mert biztonságos a terep.

 A ház az elmúlt hónap alatt semmit sem változott. Milyen furcsa is. Erősen éreztem amint borzongás fut végig hátamon. Még csak egy nyamvadt hónapja mentem el innen és mégis olyan, mintha egy élethossz telt volna el. Tyra mindent megváltoztatott. Az életemet, az álmaimat, a jövőmet. Az általa érzett valós, vagy csak vélt szerelmem átformálta a jellememet és a mesterem a termtőm ellen fordított.

 Meg akartam tudni mindent. A múltamat, az átváltozásomat mindent. Amanda elmondhatta volna, de a lány halott volt, én öltem meg egyetlen óvatlan pillantásommal. Azóta már megtanultam uralni a bennem tomboló bosszút és a saját erőm alá rendelve erősítettem meg azt.

 Odaléptem a kis ház ósdi könyvespolcához. Nem sok könyv volt rajta, de mégis valami megmagyarázhatatlan erő odavonzott. Amikor megálltam előtte egy ismerős illat csapott meg. Amanda. Ezer közül is megismertem volna ezt az illatot. Levettem egy könyvet a polcról ez árasztotta a lány illatát magából. Kinyitottam, miközben öt szúrós szempárt éreztem magamon, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Most csak Amanda érdekelt és az, hogy megtudhassam tőle a múltamat.

 Ekkor a lány jelent meg a könyv lapjai között és egy ismerős-ismeretlen képet küldött felém. Láttam, éreztem és tudtam! Tudtam mindent, ami velem történt. Láttam magam Amanda szemén keresztül élő emberként. Ott álltam ijedt tekintettel a lány előtt. Sötét volt, de ő látott. Nagyon is élő voltam. Vérző nyakkal térdeltem a vizes, hideg földön.

„kérlek segíts!" fordultam ekkor a lány felé, aki szörnyű vágyait legyőzve mellém lépett és letérdelt hozzám földre.

„Valaki meg akar ölni!"vettem el a kezemet vérző nyakamról.

„ne félj segítek neked!" suttogta ekkor a lány.

„Antoanette hagyd azt a fiút!"jelent meg a lány mögött Maximus.

„Mindannyian hagyjátok békén! Ő az enyém!"hallottam meg egy másik ismerős mégis ismeretlen hangot magam mögött.

„Nadira? Te mit keresel itt?" hallottam Maximus meglepett hangját.

„A fiúért jöttem! Neki át kell állnia hozzánk! Túl erős ahhoz, hogy az ellenség megkaparinthassa!"válaszolt a lány.

„Add nekem és a rabszolgáddá teszem!"válaszolt Maximus a legbehízelgőbb hangon.„én is figyelem egy ideje, de még túl fiatalnak találtam."

„A hatalom örzője keresi, és ha rátalál, akkor  nekünk végünk." válaszolt a lány.

„Miért kell neki a fiú? Nem ő a kiválasztott!" ellenkezett Maximus.

„Ez igaz, de na a két erő egyesül nincs az aki megállíthatná őket!" adta meg a nem várt választ a lány.

- Atya ég! - szólt ekkor bele Nandie az álmaimba.

- Mi van? - kérdezte Tim.

- Majd...majd egyszer elmondom!- sóhajtottam.

- Szedd össze, ami kell és tűnjünk el innen! - húzta el a száját Nandie. - sok rossz emlék jut eszembe erről a házról. A hideg futkos a hátamon.

- Mert? - kérdezte Tim ártatlanul.

- Majd ezt is elmesélem. - intettem le Timet amikor megéreztem Nandie gyilkos válaszát a fiú kérdésére.

  Most éreztem csak meg igazán mennyire össze van kötve a jövőnk. Nandie volt az egész egyik fele és én a másik. Éreztem, hogy távol élhetünk egymástól, de a másik halála után elveszünk mindketten. Olyan ez, mint egy rettenetesen rossz házasság. Száguldott át rajtam a gondolat.

- Még csak az kéne! - szólalt meg Nandie letéve az eddig a kezeibe forgatott porcelán oroszlánt.

- Ne...nem úgy gondoltam! - védekeztem azonnal, hisz tudtam, hogy a vámpír minden gondolatomat pont olyan mélyen átérez, ahogyan én kigondoltam.

- Tudom. - lépett oda hozzám és megütögette a vállamat. - de olyan jó téged szívatni.

- Azért kösz! - morogtam, de addigra már mindkettőnk figyelmét más kötötte le.

 Valaki volt ott. Nem a házban, hanem a mögötte lévő fáskamrába. Nandieval egymásra néztünk, majd a fiú megértve mit akarok csak bólintott.

- Na már megint mindenből kihagytok minket! - háborodott fel Tim.

-Pszt! - csitította Sun a fiút tőle szokatlan csendességgel és törödéssel egy fiú iránt.

 Nandie Jasminera nézett és egy gondolatot küldött felé. A lány nem válaszolt csak jelzett, hogy megértette és az emberek felé fordult.

- Mi addig elmegyünk fagyizni amíg ti összepakoltok. - mondta a lány kissé reszkető hangon. - Rob...Rob tartozik egy nagy adag fagyival.

- Jó! - válaszoltam kissé idegesen a lánynak.

 Féltem, de nem magamat féltettem, hanem a nagyon is sérülékeny halandó barátaimat.

 Jasmine óvatosan, de mégis határozottan tessékelte őket kifelé. Amikor meghallottam a kocsi ajtajának puffanását és a motor hangját kicsit megnyugodtam.

„Elmentek!" hallottam Nandie hangját a fejembe. Éreztem, hogy ő kapcsolatba van a lánnyal, így pontosan tudni fogom, ha bajba lesznek. Tyra életét soha többé nem engedem kockára tenni!

 Ezután mi is kiléptünk a házból és egyenesen a fészer felé vezetett az utunk.

 Nandie kinyitotta az ajtót és egyszerre ugrottunk be rajta.

- Lépj elő! Tudjuk, hogy itt vagy! - kiáltott be Nandie.

- Én nem veled akarok végezni! - szólt a hang a sötétből. - nekem Maximus szolgája kell.

- Sajna ő a tesóm, ha vele bajod van akko velem is haver! - nevetett Nandie.

- Itt vagyok! - szóltam a férfi felé. - ki vagy?

- Hát nem emlékszel rám? - lépett elő a férfi.

  Most már a sötét ellenére is láthattam az arcát, de nem tűnt ismerősnek, pedig egy ilyen arcot nehéz lenne elfelejteni.

- Ne fintorogj! - szólt ekkor keményen a férfi. - nézz csak rám! - mutatott szinte a felismerhetetlenségig összeégett arcára. - látod?

- Igen, látom. - válaszoltam, de még mindig nem értettem mit akarhat tőlem.

- Nos, ha jól tudom ti mindketten gondolat olvasók vagytok! - mondta a férfi és az agyába megjelent egy kép.

 Tisztán láttam a lobogó mindent felemésztő tüzet. Hallottam a bútorokat, amint sikítanak a tűz kegyetlen fogai alatt. Éreztem a füstöt, ami körülölelt és egyre jobban fojtogatott, majd az égető forróságot a bőrömön. Menekülni szerettem volna, de a fémlánc, ami a csuklóm köré volt tekerve az ágyhoz szegezett, amin feküdtem. Ezután elviselhetetlen fájdalom és kín, majd sötétség.

 Tudtam, hogy ezek nem az én érzéseim voltak, hanem a férfié, aki előttem állt, mégis ennyi év után is oly híven őrizte őket, ami rémisztő volt.

- Mi közöm van ehhez? - próbáltam szabadulni. Nandie legalább annyira szenvedett ezektől az emlékektől ahogyan én.

- Hát még mindig nem tudod? - kérdezett újból.

- Nem. - válaszoltam őszintén. - egyáltalán nem.

- Nos akkor jól figyelj! - vicsorgott kissé kimutatva vámpírfogait.

 Az emlék folytatódott. Éreztem, amint a hideg, kemény földön fekszem. Ki kellett nyitnom a szemem. A fájdalom, amit eddig éreztem megszűnt. Tisztába voltam vele, hogy ezek a férfi emlékei, de mégis, mintha én érezem volna minden átkozott kínt. A szemem fájdalmasan nyílt csak ki. A tűz összeégette az arcomat. Az égetett emberihús gyomorforgató bűze örökre az orromba ragadt. Szemeim lassan látni kezdtek. Tudtam ez az a folyamat, amire én nem emlékszem Maximus miatt. Ez nem volt más, mint az átváltozás csodája. Ebben az esetben sokkal inkább átok volt ez, mint ahogyan én azt valaha is gondolhattam volna. Arra néztem, ahová a férfi akkor. És egy alakot pillantottam meg, amint odasétált hozzám.

„Annyira sajnálom!" suttogta az alak, aki közben kisétált a láthatóság mezsgyéjére. Láttam az arcát és rettenetes döbbenet uralkodott el rajtam. Éreztem, amint a férfiként fel kell állnom és egyenesen a fiúhoz lépve minden további magyarázat nélkül eltörtem a nyakát.

 Láttam magam kívülről, a férfi szemén keresztül halottan, majd néhány pillanat múlva vámpírrá változva.

- Ez döbbenetes! - szólalt meg Nandie elsőként.

- Igen az! - válaszolt a férfi egy merő undorral a hangjába. - megöltél! Élve elégettél, majd amikor vissza akartam neked ebből valamicskét fizetni az a némber átváltoztatott téged! - harsogta a férfi.

- Mégis kicsoda? Ki változtatott át? - faggattam a vámpírt.

- szóval nem tudod? - nevetett. - tőlem nem fogod akkor megtudni! Nem segítek rajtad! Hallj meg tudatlanul! - mondta és rám támadt.

Tudtam, ha megölöm, sosem derülhet ki tette ezt velem ezért megpróbáltam vigyázni rá, de a férfi egy karót húzott elő és egyenesen a szívembe szúrta néhány pillanatra megbénítva ezzel.

 Mire magamhoz tértem a férfi már halott volt. Nem tudtam mi történt, de azt igen, hogy Nandienak erős köze van hozzá. Először az égett vámpírra néztem majd Nandiera.

- Legközelebb használd az erőd! - bökdöste meg mutatóujjával a fejem.

- Hogy mit? - kérdeztem értetlenül vissza. Még egyáltalán nem voltam azzal tisztába milyen erőt birtoklok.

- Nem kell harcba szállnod vele! - rázta a fejét. - elég, ha erősen a halálára gondolsz és már halott is lesz. Ez az én ajándékom része.

- Ja már értem, de miért kellett... - mutattam a halott vámpír felé.

- Megölni? Robert ugye ezt nem komolyan kérdezted? - méltatlankodott a tőle mostanra már megszokott cinizmussal a hangjába Nandie. - ha nem teszem meg akkor ő öl meg téged.

- Meg tudott volna ölni? - kérdeztem vissza, mire ő csak legyintett és elindult kifelé a fészerből, de ekkor értettem csak meg a fiú mire gondolt. Nem az én életem vette volna el, hanem Tyrájét és ezzel képletesen persze az enyémet is. Nandie jól tudta, hogy a lány nélkül számomra nincs jövő ezért inkább megölte a férfit.

 Végre felfogtam, hogy igaza volt és van fontosabb is a múltnál, mégpedig a jövő.

 Magam sem értettem miért, de csalódott voltam. Nandie vigasztalóan lépett mellém, majd kezét a vállamra téve felém fordult.

- Szerintem menjünk és vigasztalódjunk egyet az erdőbe. - intett a fejével az ajtón túlra.

- És mi lesz a cuccaimmal, meg a többiekkel.

- A cuccaid eddig is megvártak a többiek meg kit érdekelnek! Nem?- vonta meg a vállait könnyedén.

- És Jasmine? - vonakodtam magam sem értve miért.

- Ő jó kislány majd megoldja. - nevetett. - menjünk.

 Elindultunk az erdő felé. Eleinte csak lassan, majd valami kényszertől vezérelve mindketten egy-egy lépéssel a másik előtt akartunk lenni, így egy verseny alakult ki kettőnk között. Az erdőbe érve már a küzdelem kiélesedett és a csata kezdetét vette. Nem számított más csak a vadászat élvezete. Hetek, sőt lassan inkább hónapok óta nem élveztem a vadászatot csak egy szükséges rosszként éltem meg, ami a létemhez tartozott. Most viszont kihasználtam minden pillanatot, amit ez a néhány óra hozott.

 Azután visszasétáltunk a házhoz. Kerestem néhány ládát és belepakoltam az összes megmaradt cuccomat. Nandie közbe felhívta Jasminet, hogy kellene a kocsi a cuccoknak.

  Megtaláltam Maximus titkos ládikáját és kinyitottam. Benne volt az elkobozott Ferrari kulcsa is és még néhány érdekesség, amit nem volt kedvem még analizálni. Talán egyszer majd futott végig rajtam a gondolat. A többi értékesnek, vagy fontosnak vélt kacat mellé dobtam.

 Jasmine pont ekkorra érkezett meg.

- Kész vagytok? - kérdezte miután kiszállt a kocsiból.

- Igen. - sóhajtott Nandie. - akkor pakoljuk be.

- A házzal mi lesz? - kérdezte a lány.

- Azzal nincs többé gond! - legyintett Nandie.

 Majd visszament a fészerbe és egy benzines kannával a kezébe tért vissza. A kanna tartalmát fellocsolta a faház oldalára, majd egy doboz gyufát vett elő és meggyújtotta az egészet. A régi száraz fa hamar lángra kapott és a lángnyelvek pillanatok alatt bekebelezték a kis házikót. Én megbabonázva néztem a tűz pusztítását, Jasmine szemébe kétségbeesés költözött a tűz látványától. Ekkor Nandie elővette a telefonját és valakit hívott.

- Segélyközpont? - szólt bele. - azt hiszem a Forrest Hill-i bekötőnél lévő ház lángol.

- Köszönjük a bejelentését! - válaszolt a nő. - azonnal küldünk egy tűzoltókocsit. Addig is semmiképpen se menjenek a környékére az ilyen erdőtüzek gyorsan terjednek?

- Köszönöm. - válaszolt Nandie majd letette a telefont. - menjünk! Az embereket hol hagytad?

- Anyámnál. - sóhajtott a lány.

 Ezután már szavak nélkül tettük meg az utat Jasmine még élő családjának itteni házáig. A többiek már ott vártak ránk.

 A ház minden elképzelést felülmúlt. Egy üvegpalota volt az erdő közepén. Csodálattal álltam meg előtte és néztem, amint a napfény megcsillan a tükörszerű felületen.

- be is jössz, vagy csak kintről bámulod? - csapott a vállamra Nandie.

 A mozdulat kissé megijesztett és ezt mindketten fájdalmasan megéreztük.

- Sajnálom. - dadogtam amint kissé enyhült a fájdalom.

- Hát ezt még szoknunk kell!- nevetett a vámpírfiú fájdalomtól eltorzult kinézettel. - azért nekem is furcsa, hogy veled is ez van. Eddig csak én ráztam.

- sziasztok!- jött ekkor ki egy negyvenen túli nő. - Nandie nem jártál erre...hú nem is tudom.

- Úgy hét-nyolc éve?- húzta el a száját. - Fatime jól nézel ki!

- Öregszem, de te semmit sem változtál. Gyertek be. - intett az ajtó felé.

- A kis Satine hogy van? - folytatta Nandie a könnyednek hitt, de valójában számára szörnyen nehéz párbeszédet.

  Éreztem, hogy a fiú sokkal többet érez az asszony iránt, mint szeretett volna. Nos igen ilyen a vámpír halandó szerelem. Kín és szenvedés. Akaratlanul is Tyta jutott az eszembe, de azután elkergettem magamtól a képet, és inkább követtem őket a házba. Nandie régi házába. Éreztem, hogy ő itt nem vendég.

-A kis Satine lassan nagylány lesz. - válaszolt az asszony Nandie odakint feltett kérdésére. 

- Gyerekek, gyertek le, megjöttek a többiek is. - kiáltotta el magát az asszony számomra kissé túl hangosan is. Akaratlanul a fülemre tettem a kezem- sajnálom, elfelejtettem, hogy ti...szóval sajnálom. - szabadkozott a nő.

- Semmi...semmi gond. - dadogtam zavartan. Kissé túl élesen hatottak rám Nandie emlékei és érzelmei a hely iránt.

 Tovább gondolkozni viszont már nem volt időm, mert hangos lárma töltötte meg a teret. Odaföntről három gyermek két lány és egy fiúcska futott elénk.

- Gyerekek egy kicsit csendesebben, ha lehet. - szólt az asszony.

- Sziasztok! - szólt a legidősebb lányka, aki olyan nyolc év körüli lehetett. - Jasmine! Gyere neked is megmutatom a szobámat. Tyra és Sundai is ott van.

Csacsogott a lány kezét megfogva és ránk sem nézve rángatta az emelet felé.

- Mennünk kell! - intett a fejével a lány felé Nandie.

- Jó! - sóhajtott a lány és követte a türelmetlen kistestvérét. - csak egy perc!

- Nandie kérlek, vedd figyelembe, hogy ők nem olyanok, mint ti. - fordult az asszony Nandie felé.

- Micsoda?- húzta össze a szemöldökét a vámpír.

- Ők nem bírják a ti tempótokat. - mutatott a kanapé felé amin Tim mélyen átgondolta az elmúlt napok történéseit.

- Alszik? - kérdezte meglepetten Nandie.

- Igen. - bólintott az asszony. - ettek és a fiú azóta egyfolytában alszik. Szóltatok a szüleiknek, hogy elhozzátok őket.

- Minek?- legyintett Nandie.

- Mert ők még mind gyerekek. Igaz, hogy úgy néznek ki és beszélnek, mintha nem azok lennének. A szüleik biztosan halálra aggódták magukat.

- Igaz! - bólintottam.

   Az asszonynak nagyon is igaza volt. Teljesen kiment a fejünkből, hogy az útitársaink nagyon is emberek és vannak szükségleteik és olyanok akik felelősséggel tartoznak irántuk.

- Majd lerendezik, ha haza mentünk. - vonogatta a vállait könnyelműen Nandie.

- Nem. - ráztam a fejemet. - miattam van minden nekem kell rendbe hoznom. Hol vannak a lányok?

- Odafönt. - mutatott az emelet felé az asszony. - az én és Satine lakosztályába. A lenti részek lettek a fiam és a családjának a lakhelye. A te lakosztályod viszont ugyan úgy van ahogy régen.

- Harminc éve őrizgeted?- döbbent meg Nandie. A hanghordozása tartalmazott némi gúnyt, de valójában nagyon örült annak, hogy az asszony még a mai napig is gondol rá.

- Maradjatok itt éjszakára és majd holnap reggeli után induljatok csak. A barátaitoknak szüksége van a pihenésre.

- Rendben. - bólintottam.

- De...- kezdte Nandie végül aztán még sem fejezte be, mert érezte magára maradt. - jól van legyen úgy ahogy ti akarjátok. - húzta el a száját. - fent leszek!

- Menj csak!- mosolygott rá a nő kedvesen. - a kis barátnőd már nagyon vár téged. Szerencsés lány. - sóhajtott.

- Nem sokkal inkább én vagyok szerencsés, amiért meg ezek után is rám vár.

- Adhatok neked egy kéretlen tanácsot?- érintett meg óvatosan a nő miután Nandie elment.

- Miről van szó?- fordultam a nő felé.

- A lányról és rólad. - suttogott.

- Mi a baj?- kérdeztem aggódva.

- Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, akkor sose hagyd el. Feltéve, ha ő nem akar téged elhagyni, mert akkor el kell engedned. - nézett őszinte tekintettel a szemembe.

- Tudom és azt is értem, mit akarsz mondani. - sóhajtottam megértve az asszonyt. - te még most is szereted őt. - intettem a fejemmel az emelet felé.

- Igen. Amíg élek szeretni fogom. - az asszony mondani szeretett volna még valamit, de nem akarta, hogy Nandie meghallja, amit mond.

- Teljesen mindegy, hogy kimondod, vagy sem én tudom, mit akartál velem közölni és Nandie is megtudta most. - hoztam az asszony tudtára, hogy igen olvasom a gondolatait és sajnos, vagy sem, de Nandie és én mentálisan össze vagyunk kapcsolódva.

 Ekkor azonban Tyra lépéseit hallottam meg az emelet irányából.

- Szia! - mosolygott rám a lány amint meglátott.

- Szia. - mosolyogtam vissza. - meg kell adnod az anyukád számát és én beszélek vele, hogy ne aggódjon miattad.

- Jó ötlet, mert az én telóm már régen lemerült. - sóhajtott a lány miközben a Fatime által nyújtott papírlapra feljegyezte a számot.

- Telefonálhatok?- mutattam az asztalon lévő készülék felé. - sajna az enyém sem működik már.

- Természetesen. - bólintott a nő.

 Ezután kezembe vettem a telefont és tárcsázni kezdtem a lány által megadott számot.

 Kicsörgött, majd egy asszony szólt bele.

- Natalie Watson. - hallatszódott a szomorú hang.

- Jó estét mrs. Watson. Én Robert vagyok Tyra barátja csak azt szerettem volna mondani, hogy Tyra jól van és kérem ne haragudjanak rá. Minden az én hibám. Én akartam vele kettesben lenni, de közbe lemerült a telefonunk és egyikőnk sem hozott töltőt. - hadartam az átlátszó hazugságot.

- És a lányom jól van?- kérdezte az asszony.

- Hát persze. - könnyebbültem meg. - csak egy kicsit fél attól...attól, hogy nagyon haragszanak esetleg rá.

- Beszélhetnék esetleg vele?- az nő kicsit bosszúsnak hatott.

- Kérem, ne szidja össze minden az én hibám. - mentegettem tovább a lányt, majd odanyújtottam a lánynak a telefont.

- Anya?- szólt bele a lány. - kérlek ne haragudj!

- Örülök, hogy nincs semmi bajod. - válaszolt az asszony. - holnapra apád is biztos megenyhül, de a barátod sosem lesz a kedvence.

- Nem gond. - mosolyogtam a lányra.

- Azért ez nem csak Robert hibája én is menni akartam vele. - védett meg Tyra.

- Jól van kislányom, csak gyere haza. Ugye más gond nincs?- tapogatózott óvatosan az asszony.

- Mire gondolsz?- kérdezte Tyra naivan.

- Hát...hogy nem vagy...szóval terhes?- bökte ki az asszony.

- Anya! - háborodott fel a lány.

Oldal: Út a jövő felé
Örök magányra ítélve - © 2008 - 2024 - gmsilber-vampirestory.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat