A világ legszebb vámpírjának!

Az első napon

  Az élet egy olyan rejtély, amit túlélni a legnehezebb. Néha azt hiszem, hogy egy olyan világban élek, ami messze van mindentől, ami jó lehet, de azután történnek velem, vagy körülöttem olyan csodák, amik életre keltik bennem az elhalt reményt. Néha fekete a reggel és néha fényesen süt le rám még az ezüst hold is. Ha a napot az életnek nevezzük, akkor mi lenne az éjszaka? Talán a halál? Semmiképpen sem nevezném az éjszakát halálnak, hiszen a pihenés is éltet. Aki csendesen barangol minden éjszaka a holdfény selymesen lágy fátyola alatt, az tudhatja csak, hogy az éjszaka mennyire élő is tud lenni. A kerek hold néha gúnyosan tekint le a magamfajta éjszakai vándorra. Hiszen ő nem olyan, mint én ő havonta egyszer elfogy, majd újból ugyanolyan kereken világít, mint előtte. Az én kínom az örök változatlan ez hoz rám szenvedést a napnak minden órájában, de a hold figyel és lát. Ő az, aki tudja mennyi szenvedés is van a földön. Néha azt hiszem, hogy az én bánatom a legmaróbb kín, de akkor mindig akad valaki, aki nálam sokkal nagyobb szenvedést kénytelen túl élni.   Elgondolkodom néha a létem okán. Ki vagyok én? Olyan jó lenne erre a kérdésre egyszerűn csak azt felelni, hogy csak egy élőember, de én ezt nem mondhatom így ki magamról. Nem vagyok ember, de még csak élő sem. 


  Ma is, mint idestova egy hete, minden reggel itt állok a sziklapárkányon és várom a hajnal eljövetelét.A nap kegyetlen ujjaival darabokra szaggatta az éjszaka fekete bársony köpönyegét. Majd hosszú éles körmeivel véresre karmolta az ég ártatlan alját. A sötétség lassan szürkülni kezdett és az uralmat átvette a reggel. A nap fénye misztikus narancsszínbe vonta az ébredező völgyet alattam. A völgyben lévő kisváros ébredezni kezdett. A világ egyre hangosabb lett körülöttem. Éreztem véget ért az én időszakom. Mennem kell! Vissza kell térnem abba az életbe, amit én magam erőltettem saját lényemre. Szeretnék más lenni, mint ami vagyok, de a létem nem tagadhatom meg. Most mégis el kell játszanom azt, hogy más vagyok, hogy olyan vagyok, mint ő. Hiszen fontos küldetésem van! Meg kell óvjam ő, ha kell akkor az életem árán is.Miközben a hajnalt csodáltam éreztem, hogy egy árulkodó könnycsepp végig gördül az arcomon. Olyan akartam lenni, mint ő, de én már többé nem lehetek sosem olyan.Tyra csodálatos lénye beleköltözött minden gondolatomba és uralta a tetteimet. Mi a szerelem? Egy magamfajta számára nem egyéb, mint kín és szenvedés, vágyakozás az elérhetetlen után. Hiszen minden létezőérzés bennem csak csalfa önáltatás. Nem nyilvánulhat meg másként pusztán a fájdalomban.Tyra, a gyönyörűséges Tyra még csak nem is sejtheti, milyen sokat jelent számomra.Fájó gondolataimtól kisérve a mélybe néztem magam előtt. Leugrottam a sziklapárkányról belevetve magam a végtelen reménytelenségbe.

  A kisváros ahová a küldetésem száműzött egy szokásos poros, álmos hely volt. Semmi különös, egyetlen talmin csillogó pláza sem csúfította el. Amolyan igazi romantikus vidéki varázslat. Ide még nem érkezett meg a herceg és így csipkerózsika nyugodtan aludhatta több százéves álmát. A városházán és az iskolán kívül nem volt egyetlen nagy épület sem, csupa apró mézeskalács házikó. Olyan hely volt ez ahová a magamfajta nem szívesen teszi be a lábát. Engem még is idevezényelt Maximus, ahogyan ő nevezte magát a római hadvezér után. Maximus a vámpírok megkérdőjelezhetetlen ura volt. Hatalma alatt tartott mindannyiónkat. A kezében voltak a zsinórok és mi úgy mozogtunk, ahogyan neki kedve volt rángatni őket, akár egy marionette bábút. Aki ellenszegülni próbált, vagy csak nem engedelmeskedett neki akár csak a hatalmát kérdőjelezte meg azt Maximus menthetetlenül kivégezte.Sokszor gondolkoztam rajta, melyik a jobb? Meghalni, vagy örökre a rabszolgájának lenni.Ám most mégis más fordulatot vett ez a küldetés, mint szokott. Maximus elrendeltette, hogy óvnom kell Tyrát. Hogy kitől és miért azt egyenlőre még nem árulta el, de ezen nem lepődtem meg, hiszen Maximus már csak ilyen. Az én feladatom csak annyi, vakon követni az utasításait. Miközben a gondolataim Tyra és Maximus számomra ismeretlen kusza szálait próbálta ki bogozni az autóm falta a kilométereket az iskola felé.


  Nemsoká megérkezem, és akkor ki kell megint szállnom a normális emberek közé. Éreznem kell testük minden rezzenését. Már most itt a parkolóban itt a kocsimba ülve megcsapott vérük édes illata. Hallom felszínes gondolataikat, és ami számomra a legfájdalmasabb érzés szívüknek minden dobbanását.Összeszedtem magam és kiszálltam az autómból. Nagyot szippantottam a levegőből. Tudni akartam merre lehet a lány.Hamar meg is találtam. Az iskola előtti park egyik padján üldögélt és a barátnőével beszélgetett. Sundai volt számomra a legnagyobb ellenfél a lány felé. Ő volt Tyra lelki társa születésük óta. Míg Tyra a csendes szőke szépség volt addig Sundai egy harcias tigris. Sundai kötelességének érezte Tyrát megvédeni mindentől, de legfőképpen a fiúktól, így tőlem is. Most is ezt tette. Figyelni kezdtem a beszélgetésüket és a gondolataikat. Rólam beszéltek és arról, hogy mennyire utálnak. Nevetnem kellett rajtuk. Elértem, amit akartam! Tyra utál Így sokkal könnyebb lesz gondoltam.Azután egy hatalmas képzeletbeli pofon visszarántott a valóságba. Tyra és Sundai az én naplómról beszélgettek, amibe benne volt minden. Rólam és a küldetésről is. Hiba volt!Éreztem, amint az agyamat elönti a düh.Visszaléptem az autómhoz és a hátizsákom tartalmát az utas ülésre öntöttem. A naplóm nem volt benne!

- Ilyen nincs! - dühöngtem visszafogottan, nehogy valakinek feltűnjön.

  Tisztán láttam magamban, amint a lányok ellopták a táskámból, miközben ott hagytam a tornaterem fiúöltözőében.A világ egyetlen pillanat alatt összeomlott körülöttem. Végem van! Az utam a pokol felé íródott át!


  Nem gondolkoztam csak az ösztönöm után mentem, ami nálam rendszerint katasztrófát jelentett. Egyenesen a két lányhoz siettem, vagy sokkal inkább vánszorogtam ahhoz képest, ahogy a lábaim vihettek volna. A két lány, amikor meglátott kissé megijedt tőlem. Tyragyorsan a háta mögé rejtette a naplómat remélve, hogy nem látom meg, de azt nem is sejthette, hogy ez a kísérlete halálra volt ítélve még akkor, amikor megszületett a fejében.

- Add vissza, amit elvettél tőlem!- támadtam rá köszönés nélkül a lányra.

- Bunkó! - fogadta Sundai a köszöntésemet.

- Add vissza! - fenyegettem tovább a halálra rémült lányt.

- Mi nem vettünk el tőled semmit! - folytatta Sundai.

- Tudom, hogy tegnap elloptátok tőlem a naplómat. Most pedig szépen vissza fogjátok adni! - fenyegettem őket tovább.

- Miféle naplót? - tartott ki az eredeti elképzelés mellett Sundai.

- Hagyd csak Sun. - intett a barátnője felé Tyra. - Itt a vacak naplód! - nyújtotta felém remegő kézzel a vitánk tárgyát a lány.

- Köszönöm. - higgadtam le.

  Láttam, hogy a lány is a könyvet nézi és gondolatai egyfolytában azokon a dolgokon járt, amit leírtam benne. Tehát olvasta! Már csak az maradt a kérdés azt is tudja-e hogy én mi vagyok! Mert az érzéseim ezek után már nyílt kártyák előtte. Szerettem volna rákérdezni, de hogyan hatna az itt a suli parkjában, hogy hé tudod, hogy én egy vámpír vagyok?

  Nem tehettem mást hát tovább álltam. Mindenképpen meg kell beszélnem a lánnyal mit olvasott el és mit nem. A gondolataiban nem volt túl sok erről, de én ennél sokkal biztosabbat szerettem volna tudni. Egy gondolat, vagy egy kép, de semmi! Biztos akartam lenni abban, hogy mit tud a lány. Az életem és az ő élete a tét. Maximus meg fog ölni, ha megtudja, hogy ilyen könnyedén kiadtam a titkomat. A naplóm nem csak az én vesztemet jelentette, hanem a többi vámpírét is akik a földön élnek. A gondolat nem hagyott nyugodni. Gyakorlatilag úgy ültem végig a matekot, hogy arra sem emlékszem mikor jött be a tanár, arra meg pláne nem, hogy mit mondott, vagy mondott-e valamit. A fejemben csak Tyra járt. Láttam, amit ő látott és éreztem, amit ő érzett. Félt tőlem, de annak semmi jelét sem mutatta, hogy tudná a titkomat. Mikor vége lett az órának én voltam az első, aki megrohamozta a kijáratot. Tyra! Harsogta minden épp gondolatom. Ám amint kiléptem az ajtón valaki, megfogta a karomat. Meglepetten fordultam a váratlan mozdulat irányába. 

- Beszélnünk kell! - rivallt rám ellentmondást nem tűrő Sundai.

- Nincs mit mondanom neked! - tértem ki a kínos beszélgetés elől.

- De nekem igen! - harcolt tovább Sundai- mondd! - hagytam rá. A suli folyosója ugyan tele volt diákkokal, de ez olyan, mintha kettesben lennénk. Itt senki nem foglalkozik senkivel.

- Hagyd békén Tyrát, mert ha nem szállsz le róla velem gyűlik meg a bajod!

- Ne haragudj, de halálra ijedtem! - fordultam el a lánytól, de az nem hagyta, hogy elmenjek.

- Nana! - állított újból meg - még nem fejeztem be. Ne merd bántani, mert kiverem a fogaidat. Három bátyám van, elhiheted, hogy tudok harcolni, ha kell!

- Hiszek neked! - hagytam ott a lányt. Meg kellett találnom Tyrát és azt láttam, hogy Sundai nem tudja, hol van.

  A lány a parkban várta nagyszájú barátnőét. Nem kellett túl sokat kutatnom és rá találtam ott ült teljesen egyedül. Szerettem volna azzal odamenni hozzá, hogy szia, milyen szép vagy! Nem akarsz egy magamfajta vámpírral járni? De ezt az ötletet rögtön el is vetettem. Ehelyett rögtön letámadtam mihelyst oda értem hozzá.

- Mi ez az egész? - támadtam neki. - tegnap kotorászol a cuccaim között ma meg rám küldöd az őrült barátnődet!A lány nem válaszolt. Lehajtott fejjel tűrte a kitörésemet.- Mi a gond? - folytattam. - a nagyszájú barátnő nélkül nem tudsz beszélni?

- Ne haragudj Sun ötlete volt az egész. - védekezett.

- Gondoltam, hogy az a liba áll minden mögött! - csitítani szerettem volna magam, de az indulatok tengere ellepett.

- Én csak...- Te csak követted az utasításait! - förmedtem rá a lányra. Nem akartam bántani, de valahogy mégis sikerült. Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne haragudj és megölelni, de nem tudtam megtenni. Tudnom kellett mit tudott meg rólam a lány egyetlen éjszaka alatt, amíg a naplóm nála volt. Maximus kinyír, ha veszélyeztetem a fajunk létét.- Bocsánat. - sírta el magát a lány.

- Azt hiszem, nem itt kellene ezt megbeszélnünk. - sajnáltam meg a lányt. - gyere, üljünk be a kocsimba, vagy ha úgy biztonságosabb a tiédbe.

- Nem... nem félek tőled! - vetette oda remegő hangon, majd felállt és némán követett.

 Miután beültünk mindketten az autómba feltettem a legégetőbb kérdést számomra.

- Legalább megérte?

- Mit? - nézett rám a lány könnyes szemekkel.

- Ellopni a naplómat! - válaszoltam a gondolatait fürkészve, de semmi-

 - Igen, vagyis nem. - dadogott, de a gondolataiban még mindig semmi. 

- És mit olvastál benne? - cserkésztem be a vadat.

- Semmit, vagyis... - a gondolatai azonban arra a néhány sorra tévedt ahol részleteztem milyen szép, és mennyire szeretném szeretni. Láttam, amint otthon előveszi a naplómat és az ágyán ülve lapozgatja, majd az utolsó bejegyzésnél megáll és hangosan felolvassa az üres szobának.
"Milyen igazságtalan világ ez, ahol egyesek boldogan élhetnek, míg mások keserves kínok közepette tengetik mindennapjaikat.Létezhet olyan hang, vagy érintés, ami egyetlen varázsütésre megszünteti a fájdalmat?Létezhet olyan hely a földön, ahol minden problémára van megoldás?Félelemmel tölt el minden napfelkelte, hiszen a biztonságot adó sötét után megint feljön a nap, ami újabb kínt hoz rám, hiszen ott van ő Tyra!  Bár csak odaállhatnék eléd, és azt mondhatnám egyszerűn: SZERETLEK!" 
A lány ezután letette a naplót az ágya mellett lévő szekrénykére és leoltotta a villanyt. Elaludt és rólam álmodott, de a naplót nem olvasta tovább, pedig ez után az következett volna:   "Te egy gyönyörű élőcsoda vagy én pedig a halott keserűég. Sosem lehetsz az enyém, mert te ember vagy én pedig egy vámpír!"

 Tudom jól, hogy meg kellett volna nyugodnom, amiért a lány semmit sem tudott meg a legsötétebb titkaimról, ám még sem nyugodtam meg. Sokkal jobban szerettem volna, ha többé nem kellene titkolóznom előtte. Magam sem értettem miért, de azt akartam, hogy bízzon bennem és fogadjon el! Ha elmondhattam volna neki a titkomat és ő megértett volna akkor akár boldog is lehetnék. Milyen bolond gondolat!

- Nem olvastam el! - vágott bele a gondolataimba a lány halk szava.

- Ne haragudj, amiért letámadtalak! - fordultam a lány felé. - tényleg bunkó voltam, ahogyan Sundai mondta.

- Nem, nekünk nem kellett volna belepiszkálni a dolgaidba. - sóhajtott. - most már mehetek?

- Félsz tőlem? - kérdeztem, amikor a lány az ajtónyitó gomb után nyúlt.- Nem. Vagyis egy kicsit. Sun azt mondta te veszélyes vagy!

- Miért vagyok Sundai szerint veszélyes? - kérdeztem kissé fellengzősen.

- Azt nem mondta. - rázta a lány a fejét miközben szőke haja, körbelengte vállait. - talán csak, mert fiú vagy!

  Nevetnem kellett, de amikor láttam, hogy a lány komolyan gondolja, mégis abbahagytam.

- Ezt üzenem Sundainak! - mondtam meggondolatlanul közelebb hajolva a lányhoz.

  Hideg kezemmel megfogtam a lány kipirult arcát, és kissé közelebb húztam magamhoz. Majd amilyen lassan csak tudtam közelítettem hozzá. A lány nem ellenkezett és én ki akartam élvezni minden másodpercét ennek a varázslatnak. A lány ajkai puha tollpiheként érintették az enyémet. Az idő és a tér megszűnt körülöttünk. Már nem az autómban ültünk, hanem egy másik dimenzióba ahol nincsenek tanárok, iskolák, Sundaiok, de legfőképpen vámpírok. Néhány pillanatra elfelejtettem mindent, azt mi vagyok és azt is miért. A lágy csókból követelőző vad ölelés lett. A szörny, aki bennem lakozott csak erre várt. Kívántam a lányt, de nem csak a testét, hanem leginkább a vérét. És ekkor jött a hidegzuhany! Maximus őrzőszeme mindent lát, és kegyetlenül büntet! Elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Először nem tudtam, mi lehet az, de azután rájöttem, hogy Maximus kis "ajándéka" ami a nyakamban lógott büntetett meg az engedetlenségem miatt. El kellett engednem a lányt és a fájdalom úgy csökkent, ahogyan a szörny bennem visszahúzódott.

- Ne... ne haragudj! azt hiszem ezt nem kellett volna! - védekeztem.

- Én... én most...most megyek! - dadogta a lány zavartan.

  Kinyitotta a kocsi ajtaját, de a lábai még nem voltak készek az útra és amint kilépett a parkoló aszfaltjára cserben is hagyták. Megbotlott és meg kellett kapaszkodnia a kocsiajtóba. Valami reccsent azután koppant, de a lány határozott volt és tovább ment becsapva maga mögött az ajtót.

  Mekkora idióta is vagyok! Gondoltam magamban miután a lány elment. Ezt nem lett volna szabad. Megcsókoltam. Még most miután távozott is éreztem az illatát és forró ajkainak érintését az enyémeken. Olyan ostoba hibákat követek el, amit az elmúlt ötszáz évben nem. Miért vonzz ennyire ez a lány? Mitől lehetne ő különb, mint a többi? Szép pofi, tengerkék szemek és puha selymes bő, törékeny alak. Mennyi ilyen lányt láttam már az elmúlt évszázadok alatt, de egyik sem érintette meg halott lelkemet annyira, mint ez a csöndes, félénk lány.  Tyra! Már ha csak a nevére gondolok, akkor is érzem meleg lüktetését, ahogyan a vére áramlik a testében. Hallom a gondolatait. Olyan tiszta olyan ártatlan, hogy nekem nem szabad ő bepiszkítanom.Én nem lehetek szerelmes! Nyugtatgattam magam. Én vámpír vagyok, aki képtelen szeretni! És ez jól van így!

- Hé Rob! - dörömböltek az ablakon. - elkésel a tesiről!

- Köszi Tim! - inttettem vissza a fiúnak, aki figyelmeztetett.

  Az órámra néztem, tényleg késésben voltam. Sietnem kellett, ha nem akartam magamra még ennél is jobban felhívni a figyelmet. Timnek igaza volt.Nagyot sóhajtottam és már éppen ki akartam szállni, amikor valami megcsillant az utas ülés felöli padlón. Mi lehet az? Futott végig rajtam a gondolat. Odahajoltam és felvettem a csillogó tárgyat. Egy karlánc volt. Az illata alapján Tyráé. Most már emlékeztem is, hogy amikor a lány megbotlott magkapaszkodott a kocsi ajtajában és azután valami reccsent és koppant. Az emberi fül számára nem hallható apró hang a karkötő elszakadását, majd földre hullását jelezte. Ezt a sors akarta így! Ez egy újabb indok, amiért találkoznom kell a lánnyal. Remek! Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek neki, vagy sokkal inkább bosszankodjak miatta. Minden élőélettelen sejtem a lányt akarta, de a gondolataim és Maximus sugallatai ez ellen voltak. Nem elcsábítanom kell a lányt, hanem megmentenem.Nem akartam többet erre gondolni ezért inkább a zsebembe süllyesztettem a karláncot és indultam az órámra.


  Délutánra már majdnem elfelejtettem a történteket, vagyis pontosabban el akartam felejteni. Tim szóval tartott a biosz dogáról mesélt meg a csapat elkövetkező meccséről, de valahogy a szavai nem jutottak el hozzám. Egy dolog jár csak az eszembe és az nem volt más, mint annak az ékszernek a tulajdonosa, ami a zsebemben lapult. Vissza kell adnom neki, határoztam el, de mikor megláttam a lányt és a barátnőét amint a parkoló felé sétált elszállt minden elhatározásom. Túl gyenge vagyok!Azonban a sors sosem kegyes a magamfajtához. Sundai amikor meglátott rögtön felém sietett. A gondolatai semmi jóval nem kecsegtettek. Már előre láttam, mit akar és megkezdtem a felkészülést a tigris támadására.

- Ezt meg, hogyan gondoltad! - kiáltott rám amint közelebb ért.

- Nem tettem semmi olyat, amit a törvény tilt! - nevettem a lány szemébe pimaszul. 

  A terv hatott csak nem, úgy ahogy szerettem volna. Sundai nem gondolkozott, hanem ösztönből cselekedett és az számomra nem jelentett túl sok jót. A lány olyan nagyot ütött amekkorát csak tudott. Az ökle az arcom közepén ért célt. Az orrom hangosat reccsenve tört be és a vérem elárasztotta az arcomat. A vészt jelzősziréna még éppen idejében kapcsolódott be a fejemben, így Sundai élve megúszta ezen számára életveszélyes akcióját. Odakaptam a kezem, és gyorsan letöröltem a vért a könnyedén begyógyuló törésről. Tim elképedt ábrázatát nézve ki kellett találnom valamit, amivel megmagyarázhatom ezt a gyors gyógyulást. Szerencsére ebben már volt gyakorlatom bően. Az elmúlt évszázadok megtanítottak, hogyan kell hazudni az embereknek ebben jó voltam, vagyis én úgy gondoltam.

- Lányok! - ráztam a fejem. - még ütni sem tudtok rendesen!

  Tim ekkor felnevetett Sundai pedig sértődötten eloldalgott. Vesztett, talán először életében. A távolban még láttam Tyra ijedt arcát, ahogyan finom kezeivel eltakarta és éreztem azt is, hogy sajnál. Mindezek felett valami átsuhant a gondolatai között, ami nem a szokványos volt.Azt már megszoktam, hogy a másik nem képviselő rendszerint úgy gondolnak rám, mintha én lennék az egyetlen 180 cm feletti szőkésbarna hajú zöld szemű férfi a világegyetemben, de Tyra most nem erre gondolt. Mélyebb érzések futottak végig rajta. Olyan gondolatok, amiket hallani szerettem volna, mégis annak örültem volna legjobban, ha sosem érez így irántam. Tyra szeret és nem úgy, mint egy barátot, vagy egy testvért, hanem ahogyan azt az embert szeretjük, akit nekünk teremtettek. Tyra érzései irántam majdnem olyan mélyek voltak, mint ami én magam is éreztem, vagy legalább is azt hittem, hogy érzek.

  Ha összegezni szeretném a mai napot, akkor a katasztrófa enyhe kifejezés lehetne rá. Mindent elrontottam, amit csak el lehetett. Magamra haragítottam kiengesztelhetetlenül Sundait, ami azért bevallom nem igazán hatott meg, de amit Tyrával tettem az megbocsáthatatlan! A legrosszabb az volt a dologban, hogy legbelül örültem annak, amit tettem és utáltam magam, azért amit közben éreztem. Még most is éreztem meleg puha ajkainak érintését az enyémeken. Jó volt ere gondolni, habár a bűntudat mardosta halott lelkemet.Megkerestem az autómat a parkolóban, amikor végre odaértem hozzá Tim már ott várt rám. Tim volt az a barát, aki minden tekintetben bele akart látni az életemben. A nélkül akart velem barátkozni, hogy én azt megengedtem volna neki. Ám az élet nem olyan, mint egy közösségi oldal az interneten, ha valaki bejelöl barátnak, és nem tetszik, visszadobod a jelölését. Tim nem fogta fel, hogy nekem nincsen szükségem barátokra.

- Csá ember! - intett felém, amikor meglátott. - ezer éve rád várok!

- Mit akarsz? - sóhajtottam. A helyzet az volt, hogy egyedül akartam lenni, de Tim gondolataiban más tervek voltak velem kapcsolatban.

- Van egy jó sztorim el kell mondanom neked! - kezdett bele.

- Muszáj?- Ja! - bólogatott.

- majdnem olyan király, min a te Sundai meccsed!

- Essünk túl rajta! - mondtam és közben benyúltam a zsebembe és a tenyerembe vettem Tyra karkötőét. Tyra már megint Tyra. Gondoltam nem jó ez így!

- Na mit szólsz hozzá? - kérdezte ekkor Tim.

- Mihez? - kérdeztem vissza.- Te nem is figyeltél rám! - háborodott fel, de azután a fejét rázva nevetett rajtam.

- Hé ember itt a föld nevű bolygó! Rob veszed az adást?

- Nagyon vicces! Csak az a baj, hogy ennek a poénnak már szakálla van.

- Igaz, de azt hittem érdekel, hogy mi történt Tyrával! - húzta el a száját, majd megvonta a vállait és így folytatta. - Akkor átadod Brendon kapitánynak a csajt?

- MI VAN? - tértem magamhoz. - Tyra... Tyra és... és Brendon?

- Ja haver! Már egy ideje ez miatt tépem itt a számat.

- Tim, mit tudsz erről?

- Már mondtam. Tyra és nagyképű Brendon együtt mentek el a suli után. Azaz, most! - biccentett felém nyomatékosítva a dolgot. - Ezzel a két szememmel láttam.

- Nem. Ne...ne. - hebegtem zavartan.- Nem tesz semmit Rob neked máskor is szívesen! - hajolt meg kissé előttem Tim kigúnyolva ezzel.

  Ám ekkor már nem tudtam foglalkozni a fiú csipkelődésével. Csak Tyra járt a fejemben. Egész pontosan Tyra és hólyag Brendon. Brendon volt az a fiú az évfolyamon, akit minden fiú utált és minden lány ő akarta. Már az első pillanattól fogva ellenszenves volt nekem, de az érzés kölcsönös volt. Nem tetszett neki az, hogy a lányok nem csak róla, hanem rólam is beszélni kezdtek. Az ellenfelet látta bennem és megpróbált kiutáltatni mindenkivel, de engem ez nem igazán érdekelt, ahogyan a lányok véleménye sem. Az sokkal inkább bosszantott, hogy mit akarhat most hirtelen Tyrától. Keserves volt elképzelni, hogy Tyra vele van. Fájt még a gondolat is, ahogy átöleli és felé magasodva erősen magához húzza a törékeny lányt, majd lehajol hozzá és emberi forró szájával megcsókolja a lány vágyakozó ajkait. A szörny felordított bennem. A hang azonban túllépett a gondolatok határán és messziről visszhangozni hallottam. Igen, én ordítottam itt a suli parkolójában és igen, hangosan.

  Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Beültem az autómba, és faképnél hagytam a meglepődött Timet. Elindultam valamerre, el innen. Mire újból gondolkozni tudtam már a cukrászda előtt álltam és befelé bámultam az üvegezett kirakaton. Ott ült Tyra és bunkó Brendon. A fiú mondott valamit szokásos széles mozdulatokkal körítve és a lány kedvesen mosolygott rá. Rám még sosem mosolygott ilyen szépen. Megbabonázva figyeltem őket. Szerettem volna én ott ülni Brendon helyett és a lánnyal beszélgetni, olyan semmiségekről, ahogyan Brendon tette. Irigyeltem Brendont. Egyetlen találó szó volt arra, amit éreztem és az nem volt más, mint a féltékenység. Féltékeny voltam! Keserves kín volt ez számomra. Egy olyan ismeretlen érzés, ami az elmúlt évszázadok alatt messzire elkerült. Szenvedtem! A szörny ki akart szabadulni bennem. A várfal omladozott körülötte és csak az volt a kérdés mikor szabadulhat ki és támadhat a hencegő fiúra. Halálra ítéltem! Az utolsó csepp az volt, amikor Brendon az asztal alatt átnyúlt a lányhoz és a combjai közé dugta a kezét. Olyan mérhetetlen düh öntött el, amit még sosem éreztem. Meg akartam ölni Brendont. Gyors mozdulattal az ajtó előtt teremtem, és amikor az ajtó kinyílt előttem megint éreztem azt a rettenetes fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor megcsókoltam a lányt. Összegörnyedtem a kíntól, de uralkodnom kellett magamon. Maximus védőszeme megint megmentett egy ostobaságtól.Maximusnak igaza van! Ha Tyrának ez a barom kell, hát legyen! Visszacipeltem mázsás szívemet a kocsiba és elindultam hazafelé.


  A hegyoldalban béreltem magamnak házat. Nem volt kimondottan luxus lak, de egy magamfajtának pont megfelelt. A hajnali napsütést kimondottan élveztem bámulni innen a hegyek közül. Itt minden sokkal varázslatosabb volt, mint a város forgatagában.Most azonban nem hatott rám a bájos szerpentines út. Nem találtam szépnek a házam fölé magasodó hegyeket sem. Minden felhő, ami az égen volt feketévé vált, a szelíd bárányfelhőket elzavarta a vihar legsötétebb kegyetlen forgataga.Gyilkos gondolatok és tomboló düh áradt szét bennem. Ölnöm kellett, mégpedig azonnal. Leállítottam a kocsit a ház előtt, de nem mentem be, hanem egyenesen bevetettem magam az erdősűrűébe. Reménykedtem benne, hogy összeakadok valami kegyetlen fenevaddal, és az eltereli a gondolataimat, erő ad és csillapítja gyilkos vágyaimat. Szükségem volt erre, ha vissza akartam állítani a rendet magam körül.Ám ha a tudaton eluralkodik a vágy a korlátok eltűnnek és az ösztön megállíthatatlan folyamként önt el mindent. Velem is ez történt most. Nem volt gondolat, nem volt érzelem, nem volt más csak gyilkos vágy.


  Valami zizegni kezdett a zsebembe, majd hangosan felordított. Igen a telefonom volt az. Ismertem fel a hangot. Vajon ki kereshet? Kinyitottam a szemem. Még mindig az erdőben voltam. A nap még nem kelt fel teljesen, de már nem volt sötét. A földön feküdtem a lehullott levelek között. Valószínűleg itt töltöttem az éjszakát. Annyira eluralkodott rajtam a vágy, hogy nem maradt hely az épp ész óvatosságának.Benyúltam a zsebembe a telefonomat kutatva, de ekkor Tyra karlánca akadt a kezembe. Ma vissza fogom neki adni, hiszen neki Brandon kell! Az én feladatom nem az, hogy szerelmes legyek belé, hanem az, hogy vigyázzak rá.Végre megtaláltam a hangosan kiabáló telefonomat.

- Maximus? - szóltam bele.

- Igen. - válaszolt az hűvösen.

- Nincsen több dobásod kedves Robert. Ez volt az utolsó figyelmeztetés, ha nem tudsz magadon uralkodni nincsen helyed ebben a világban. 

- Értettem! - válaszoltam.- Nincsen több dühöngés és gyilkosság! Mindent tönkre fogsz tenni! - Ordította a telefonvonal másik végén. - Neked az a feladatod, hogy vigyázz a lányra.

- Értettem! - sóhajtottam.- Ő a hatalmunk záloga! - vetette oda még, majd a vonal megszakadt.

  Ám a kapcsolat nem. Maximus egy furcsa képet küldött felém. Először egy nagy tüzet láttam a sötét éjszaka kellő közepén. Azután embereket is, akik a lángok között lelték halálukat. Éreztem a kínt és azt a jellegzetes szagot, ami a vámpírokat jelenti. Ezek az elégetett egyének nem emberek voltak, hanem vámpírok. Nem tudtam, mit jelenthet ez a kép, de azt igen, hogy köze van Tyrához és ahhoz, amiért itt vagyok.Felálltam az avarról és elindultam a házam felé. Nemsoká reggel lesz, és nekem iskolába kell mennem, de addig még rendbe kell szednem magam.  A ruhám koszos volt, szakadt és véres a hajam pedig, tele volt apró levéldarabokkal. Elképzeltem mit szólna Tim, ha meglátna így, vagy Sundai. Nevetnem kellett a gondolaton. Magamban eljátszottam az ötlettel, de azután egy másik arc jelent meg előttem. Tyra. Ezután már nem volt kedvem mosolyogni sem.

  Na ez a nap is jól kezdőik gondoltam. Amikor behajtottam az iskola parkolójába és ott megláttam Tyra és Brandon kocsiját egymás mellett. Tyra kicsi piros autója eltörpült Brandon hatalmas fekete BMW-je mellett. Szerencsére azonban már egyikőjük sem volt ott. Leparkoltam a tőlük legmesszebb esőhelyre és otthagytam az ócska járgányt, amit néhány napja vettem mielőtt ide jöttem volna. Most egy kicsit sajnáltam a tűzpiros Ferrarit, amit otthon hagytam, vagyis Maximusnál. Szerettem azt az autót gyors volt és vad, pont olyan, mint én. Mindig is szerettem száguldozni, de Maximus megkötötte a kezemet és megnyirbálta a költségvetésemet is. Ha diák vagy nézz ki diáknak! Mondta mielőtt megfosztott mindenemtől. Ha a küldetés sikeres lesz mindent vissza fogok tőle kapni, vagyis remélem!Maximus mindent és mindenkit képes volt uralni. Nem is értem kitől félhet most. És azt sem miért én a senki vagyok az egyetlen, aki szembe szállhat a nagy ellenséggel. Egy azonban biztos volt, mégpedig az, hogy ezt a küldetést nagy valószínűéggel nem fogom túl élni. Igazából nem is számított már. A hullámok összecsaptak a fejem fölött.Miután bementem a folyosóra egyenesen a szekrényemhez mentem. Tyra szekrénye néhány sorral arrébb volt az enyémtől, de innen is láttam a lányt. Minden fejben egyetlen gondolat volt, mégpedig, hogy Tyra Brendon következőáldozata.Nem kellett sokat várni és az emlegetett szamár is megjelent. 

- Itt van a bunkó! - szólalt meg mögöttem Tim.

- Engem...engem nem érdekel! - fordultam még is a párocska felé.Láttam amint Brendon odalép a lány elé, és az lesüti a szemeit. A gondolataim forrongtak, de eszembe jutott Maximus és lehiggadtam. Igaz ez Tyra dolga nem az enyém, de azért nagyon fájt! A féltékenység bennem vert tanyát.

- Hagyj békén! - hallottam ekkor meg Tyra gyenge hangját.

- Tegnap tudom, hogy csak megijedtél, és nem haragszom rád a pofon miatt! - mondta Brendon.

- Brendon kérlek, szépen hagyj békén! - mondta síros hangon a lány. - már tegnap is mondtam!

- Ne tiltakozz, tudom, hogy te is akarod! - dünnyögte Brendon. - én tudok várni! Este szabad vagyok! - tette hozzá és megpuszilta a lány homlokát, miközben szabad kezével a lány hátsóját simogatta a folyosó kellő közepén.

- Nem akarok veled lenni! Engedj el! - fakadt sírva a lány. - Sem most sem pedig estére.

- De most nincsen itt a kis barátnő, mire visszajön addigra rég vége! - erőlködött tovább a fiú.

- ha attól félsz meg sem tudja!

- Könyörgöm, hagyj békén! - suttogta a lány miközben a könnyei patakokban mosták szép arcát. 


  Tudtam, hogy oda kellene mennem hozzá, de a lábam nem vitt előre. Nem szólhatok bele az életébe, hiszen nem ezért vagyok itt. Meg kell óvnom nem, pedig dajkálni. Most kezdtem csak megérteni Sundai viselkedését. Tyra képtelen megvédeni saját magát. Láttam a lány gondolataiban mennyire, hiányzik neki az őrangyala. Sundai egy teljes hétre utazott el a bátyjához a tenger mellé. Tyra élete egyik legnehezebb hetére készült éppen.Brendon otthagyta végül a lányt és elment órára. Tim is elment mellőlem. Még éreztem amint a vállamra csapva vakkantott valamit felém, de képtelen voltam rá figyelni.Tyra neki támaszkodott a bezárt szekrényeknek és megpróbálta összeszedni magát. Majd felemelte a fejét és egyenesen rám nézett. Nem volt nehéz dolga felfedezni engem mivel addigra a folyosó teljesen kiürült. 

"Istenem ott van ő" kiáltotta felém egy gondolat.

  Éreztem amint a lány szíve sokkal gyorsabban kezd el verni. Szerettem volna odamenni hozzá és megvigasztalni, de nem tudtam.Ekkor a lány összeszedte a cuccait és egyenesen felém tartott.

 - Nagyon... nagyon sajnálom. - suttogta a lány, amikor mellém ért.

- Tessék? - kérdeztem vissza idiótán.

- Amit Sundai tett veled. - sóhajtott alig halhatóan.

- Igaza volt. - húztam el a számat. - semmi baj csak én nem tudtam, hogy te és ez a... Szóval, hogy együtt vagytok.Mondtam és már indultam volna az órám felé.

- Robert, ugye így hívnak?

- Igen, de mit akarsz még tőlem? Már azt hiszem, eléggé meg vagyok alázva így is. Teljesen hülyét csinálok magamból miattad! - adtam ki magam a lány előtt.

- Ne haragudj. - suttogta. - azt hiszem... azt hiszem, hogy nem egészen...

- Nem érdekel! - szakítottam félbe a lányt. - Ne haragudj, de nekem mennem kell! Már így is elkéstem az órámról!

  Nem néztem vissza, otthagytam a lányt egyedül a folyosón. A gondolatai felém ordítottak, de én megpróbáltam kizárni őket a fejemből.

  A nap maga volt a tragédia. Nem emlékszem belőle semmire. Tudom, hogy néha Tim megpróbált szóba állni velem, de egyetlen mondatát, vagy csak szavát sem tudnám felidézni bármennyire is szeretném.Némi vigaszt csak az nyújtot,t amikor az órák után végre a parkoló felé vehettem az irányt. Egy kósza gondolat ütötte meg a fülemet."Könyörgöm Robert segíts!"Tyra volt az! Ezer gondolat közül is felismerném az övét. Tyra bajban van és engem hív! Azért vagyok itt, hogy megvédjem! Segítenem kell neki. Minden gondolatom a lány körül forgott és a segélykérése egyenlővolt számomra a megoldással. Ezért jöttem!Nem kellett sokat várnia és ott teremtem előtte. Bendon, már megint! Elfogott a düh, amikor még láttam, hogy ölelgeti és csókolgatja a lányt az iskola parkolójában. Tyra menekülni próbált, de a fiú acélos mancsaival erősen fogta a törékeny teremtést.

- Azonnal engedd el! - ordítottam fenyegetőn a fiú felé.

- Ni csak köhög a bolha! - fordult az felém nevetve miközben eleresztette a remegő lányt.

- Ne merészeld még egyszer bántani, mert velem gyűlik meg a bajod! - mordultam a fiúra.

- Hú, de megijedtem! - nevetett még jobban rajtam. - nézd csak öcsi! Erre mit lépsz?Szólt felém fellengzően és visszafordult a lányhoz és szájon akarta csókolni azt. Ekkor azonban oda ugrottam és felemeltem néhány centire a földtő.

- Kotródj innen! - kiáltottam rá.

- Azt hiszed ettől megijedtem? - nevetett megfordulva és egyenesen a szemembe nézett. Vesztére.

- Azt mondtam, hord el magad! - néztem én is a fiú szemébe.

  A pillantás hatott és a fiú egyetlen szó nélkül hagyott ott bennünket. Ezután a reszketőlány felé fordultam.

- Te jól vagy? - kérdeztem tőle.

- Igen. Azt hiszem. - válaszolt síros hangon.Közelebb léptem a lányhoz és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

  Tudni szerettem volna, tényleg úgy van, ahogyan a lány mondta. A félelem eltűnt a szemeiből, helyette valami ismeretlen vágyakozó csillogás jelent meg. Közelebb hajoltam hozzá. Ajkam finoman az övét érintette, de még nem csókoltam meg. Ő is vágyott az érintésemre, ahogyan én is vágytam megérinteni a lányt. Közelebb húzódott hozzám és vékony karjait keresztülfonta a nyakamon miközben ajkaink egyre közelebb értek egymáshoz. Mindketten vágytunk a másik érintésére, csókjára. A lány ajkai finoman szétnyíltak jeges érintésem hatására. Megcsókoltam és ő visszacsókolt. Vékony ujjait a hajamba túrta és egész szorosan hozzám bújt. A kontroll megszűnt. A gondolatoknak nem volt többé értelme. Akartam őt és ő is engem.


  Ám ekkor valami történt. Az én "Őrangyalom" is felébredt és fájdalmasan figyelmeztetett, hogy messzire mentem.

- Maximus! - kiáltottam hirtelen elengedve a lányt.

- Ki az a Maximus? - Kérdezte a lány értetlenül.

- Senki felejtsd el! És ne haragudj! Én...

- Nem baj. - rázta a fejét. - Én tudom, hogy te mit érzel irántam, mert meglestem a titkodat, de te azt még nem tudhatod, hogy én is hasonlóképpen érzek irántad.

- Hogy mi?- Robert én... én SZERETLEK!Szerettem volna, ha a pillanat örökké tarthatna, de nem szabadott így történnie. Maximus tervei ellenkeztek ezzel. Tudtam, ha engedek a vágyaimnak, akkor kemény lesz a büntetés, és az életemmel fogok fizetni ezért a kis engedetlenségért.- Veled akarok lenni! - folytatta a lány a vallomást. - ha tényleg annyira szeretsz, ahogyan a naplódban írtad, akkor te is azt akarod, amit én.

- Igen. - suttogtam a lány felé. Ha valóban tudná, hogy mit érzek iránta, akkor nem lenne ilyen tétova a hangja, amikor hozzám szól.

- Meg kellene beszélnünk azt, ami köztünk van, vagy nincs. - folytatta a lány.

- Rendben. - bólintottam. - hová menjünk?

- Hozzánk. - vágta rá a lány. Én azt hittem, hogy valami sokkal nyilvánosabb helyet fog választani, de a lány bízott bennem anélkül, hogy ismert volna.

- Oké! Te mész elő. - mosolyogtam rá.

  Ezután mindketten beszálltunk a saját autónkba és meg sem álltunk a lányék otthonáig. 

  A ház sokkal nagyobb volt, mint az én kis vadászlakom, amit magamnak béreltem a hegyoldalban. Egy igazi családi ház sok szobával és hatalmas konyhával. A lány szobája az emeleten volt. Egy keskeny lépcsősor vezetett oda fel. Miután beléptem megdöbbentett a látvány. A szokásos fiúképekkel tele ragasztgatott lányszoba helyett, Tyra szobája egy igen visszafogott kellemes helység volt. A falak mályvaszínűk voltak. Az összes bútor egy ágy egy fésülködő asztal és egy íróasztal volt.

- Hát ez az én birodalmam. - vezetett be a lány

.- Kellemes. - bólogattam. És ez így is volt.

- Gyere be, és csüccs. - intett az ágya felé.

  Nem válaszoltam csak beléptem és helyet foglaltam a nekem kijelölt helyen. 

- Hol van az a rémesen ronda medálod? - mutatott rám a lány.

- Ja, az levettem tesin és... és a táskámba van. - hebegtem.

  Az igazság azonban az volt, hogy nem szerettem volna, ha Maximus tudomást szerez erről a nagyon is privát beszélgetésről.

- Szóval én... - kezdte a lány, de a gondolatai sokkal beszédesebbek voltak a szájánál.

  El kellett hallgatatnom, így közelebb hajoltam hozzá és a saját számat az ajkaira tapasztottam. A lány nem ellenkezett. Minden gondolata a folytatás volt, ahogyan nekem is. Karjait könnyedén a nyakamba helyezte és apró köröket kezdett rajzolni meleg ujjaival a tarkómra. Az érzelmek óceánja elemi erővel tört rám. Csók csókot követett. A kezeim bebújtak a lány lehelet vékony rózsaszín inge alá. Jeges érintésem nyomán a lány bőre érzékeny apró kis jelekkel sejtette, hogy az akadályok ledőlni látszanak. A lány forró ujjai bátor módon lejjebb vándoroltak. Éreztem, amint tétova érintése birtokba veszi a fekete ing alatti részeket is. Ajkaim finoman lejjebb vándoroltak a lány kecses nyakának finom íve felé. A fogaim alatt éreztem a lány ütőerének erőteljes lüktetését. A kín elöntött. Vágytam rá. Mindent akartam. A testét a lelkét és a vérét.Az őrült kábulat eluralkodott rajtam. A szörny, amit mélyen eltemettem magamban előtört és a gyanútlan áldozatra készült támadni. Nem volt megállás és nem volt többé kontroll, nem volt Maximus.

- Ti meg mit csináltok itt?! - förmedt ránk egy hang a ködön keresztül még éppen idejében.

- Mi csak... - mentegetőzött a lány. - vagyis...

- Megmondalak anyúéknak! - folytatta a hang, aki nem volt más, mint Tyra bátyja.

- Te meg mit keresel itt? - tért magához Tyra.

- Ma jöttem haza!  - vonta meg a vállát a fiú. - ez meg ki?

- ő a barátom.  - pirult el a lány miközben megigazította az ingjét.

- Ha nem akarsz balhét, húzz el innen! - intett felém a fiú.

- Ahogy óhajtod! - sóhajtottam felállva. kicsit örültem neki, hogy ránk rontott, mert nem tudom mi lett volna a vége, ha ez nem így történik. Valószínűleg Tyra halott lenne, és azt nem élném túl.

- Ja óhajtom. - intett kifelé.

  Ezután már nem volt több szó Tyra lekísért az autómhoz én beültem és el akartam menni. Ám az átkozott tragacs nem akart mozdulni onnan. Egyetlen árva hang nélkül adta be az unalmast.

- Ezt nem hiszem el! - őrjöngtem csendesen.

- Valami baj van? - kérdezte a némán ácsorgó lány.

- Csak annyi, hogy gyalogolhatok haza. - sóhajtottam és kiszálltam az autómból.

- Ha gondolod én haza vihetlek!

- ne fáradj.- legyintettem.- egy kis séta nem árthat, és egyébként sem szeretném, ha miattam bajba kerülnél.

- Haza viszlek és pont! - lépett fel talán életében először határozottan a lány.

- Köszönöm. - mosolyogtam a lányra.

  Némán telt el az út a házamig utána további szó nélkül hagytam ott a lányt és vonultam be a csendes vadászlak biztonságot adó mélyére. Megvártam, míg a lány elmegy, és csak utána könnyebbültem meg. Tyra életben maradt, de tudtam ez nem rajtam múlott. 

  A lámpa fényét bámultam hosszú percek óta néztem a mint a falon félkör alakban a fénye kirajzolódik. Szándékosan nem gondoltam arra, akire most gondolnom kellett volna.  A szobámban ültem és vártam. Vártam a halálomra. Maximus hozzám jön. Tudtam, hogy hibáztam és azt is hogy ezért meg fogok bűnhődni. Az élet már csak ilyen. Maximus el fogja venni minden erőmet azután lassan, és kínok között végez velem, ahogyan ígérte.A falon lévő órára néztem. A másodpercmutató olyan lassan vánszorgott, hogy néha azt hittem teljesen megállt.Ma véget ér minden, gondoltam. Véget ér az annyira utált életem. Pont akkor és pont azért, ami vére feledtette velem ezt az utálatot. Amíg emberként élhettem egy kristálytiszta vizű patak voltam, aminek, ha lenéz az ember az aljára, láthatja a vízmosta kavicsokat, de miután a rosszsorsom szomjas vándora arra járt és ivott belőlem bemocskolta a vizet. Többé már nem lehettem ugyanaz a tiszta vizű gyorsan zajló patak. A víz megállt és tóvá gyűlt össze. A színes kavicsokat ellepte az iszap és többé már nem voltam ugyan az. A kis patakból évszázadok alatt kiismerhetetlen mocsár lett. Amiből nem, hogy inni, de még a kezünket belemártani sem érdemes. Ez vagyok én a néhai tiszta patak egy bűzös mocsár, amit jobb, ha mindenki elkerül, aki élni akar. És most ennek vége!Vétettem Maximus ellen. Beleszerettem egy halandóba, és többé már nem vagyok alkalmas a feladat elvégzésére. Maximus dühös rám, amiért ellenszegültem minden parancsának, és ha ő valakire megharagszik annak nincs többé léte ezen a bolygón, legyen az ember vagy vámpír. 


  Menekülnöm kellett volna, hiszen Maximus pallosa a fejem felett lebegett. Még sem tudtam egyetlen lépést sem tenni. Tehetetlenül vártam a befejezést. Az életem utolsó lapját író végzet halkan macska mód osont közel a kis, hegyek által körülölet vadászházhoz.Hallottam amint a házhoz vezetőjárda kövei halkan koppantak léptei alatt, majd megállt az ajtó előtt. Kezei lassan megfogták az ajtó nyitógombját é s elfordította azt. A bejárat nyikorogva feltárult. Az apró lépések súlya alatt feljajdult a keményfa parketta. Mint egy fájdalmas sóhaj, úgy osont végig a házon azután rám talált.Még most is ott ültem az ágy szélén gondolataimba mélyedve a sötét szobában nézve az éjjeli lámpa gyengén pislákoló fényét.Ám az illat, ami ekkor elért hozzám visszarántott a valóság iszonyatos talajára.

- Robert? - hallottam meg az illathoz tartozó ismerő hangot.

- Antoanette? - döbbentem meg a felismerésen.

- Inkább Amanda. - rántotta meg törékeny vállait a lány. - az sokkal modernebb, hisz már nem a középkorban vagyunk.

- Ez igaz, de azóta nem találkoztunk. - néztem a lányra. - Mit akarsz tőlem?

- Maximus küldött hozzád. - lépett közelebb az ágyhoz, halk szinte táncoló léptekkel.

- Hogy megölj? - kérdeztem rá.

- Igen. - bólintott. - talán.

- Miért nem ő jött?

- Mert szeret téged. Olyan vagy számára, mintha a fia lennél.

- Na ezt még nem vettem észre! - Ellenkeztem.

- Nézz csak mélyen magadba. Ugye tudod, hogy más már kisebb vétségek miatt is meghalt. Engedetlen voltál. Maximus rettentőn dühös rád és te még mindig élsz!

- Szüksége van rám.

- Ne légy naiv! - Mosolygott rám.

- egyébként kár lenne érted.

- És te?

- Hát azért jöttem, hogy jobb belátásra térítselek, és ha ez sem működik, akkor...

- Akkor megölj! - Fejeztem be a félbe hagyott mondatot.

- Már ne haragudj, de inkább te, mint én!

- Megértem! - sóhajtottam. - Mondd!

- Arról a kis ajándékról lenne szó, amit Maximus adott neked. Miért vetted le?

- Feszélyez! - Vontam meg a vállamat, mintha nem tudnám, hogy ez számomra milyen következményekkel járna.

- Ugye ez csak egy vicc!? - nevetett humortalan hangon.

- Nem. Nem az! - ráztam a fejem.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Maximus szándékosan korlátoz minannyionkat, de én így többé már nem vagyok képes élni!

- Tudni akarja, mi van veled, csak ennyi! - Mutatott a saját medáljára, ami ugyan olyan volt akár az enyém.

- De én nem akarom! - Néztem a lány szemébe.

- Szerelmes vagy! - nyitotta kerekre fekete szemeit a lány. - majd elmúlik! - legyintett. - gyere, segítek neked enyhíteni a kínt.

  A lány szorosan elém lépett. Felemelte a fejemet, majd jeges ujjaival a hajamba túrt. Néhány másodpercig szemlélt azután mellém helyezkedett az ágy szélére, majd kezeit átfonta a nyakam körül. Nem ellenkeztem, úgy éreztem nincs hozzá elég erő.

- Mit akarsz? - kérdeztem tőle nagyon halkan.

- Segíteni neked. Már mondtam. - suttogta a fülembe.

  Ajkait lassan végighúzta az arcomon halvány rúzsfoltot hagyva rajta. Majd az enyémhez érintette. Megcsókolt. Védekezhettem volna, de elszállt belőlem minden emberi érzés. Megszűntem az lenni, aki szerettem volna és az lettem, amit a lány akart, vagyis pontosabban Maximus.A lány csókja egyre szenvedélyesebb lett fellobbantva bennem az elfojtott indulatokat. Vágytam az együtt létre és arra, amit a lány adhat nekem. Önzővoltam és visszacsókoltam a lányt, aki felbátorodva elkezdte kigombolni az ingem gombjait, majd amikor megunta egyetlen gyors mozdulattal rántotta le rólam. A vékony anyag hangos reccsenéssel engedett a lány akaratának és azután némán terült el az ágy előtt.Kezeim maguktól nyúltak be a lány apró ruhája alá, majd a csöppnyi ruhadarab hamarosan az ingem mellé került. Végigsimítottam a lány selymesen puha bőén beindítva ezzel azt a folyamatot, amit már nem lehettet, volna megállítani. Ezután már nem volt több értelmes gondolat csak a tiszta nyers vágy. A szenvedély erő vihara szabadult fel kettők között és a hetek óta magamba temetett köd rám ereszkedett. Győzött a múlt.

  A vámpír fájdalma erősebb az elképzelhetőnél és a vágy, ami örök életén keresztül gyötöri, nem csillapodhat sosem.Egyszerűn besétáltam Maximus csapdájába. Mikor az őrült forgatag véget ért Antoanette, vagyis most már Amanda ott feküdt mellettem a vadászház egyetlen hálószobájának hatalmas ágyán. Legszívesebben kitöröltem volna azt, ami nem olyan régen közöttünk történt, de már nem lehetett. A megvadult folyam elemi erővel tépte szét a gátat és elmosta a gondosan felépített álomvárost.Néhány pillanatnyi féktelen gyönyörért odadobtam a szerelmemet. Elárultam saját érzéseimet és rútul megöltem.A kiegyensúlyozott nyugalom helyett végtelen ürességet és szívet tépő fájdalmat éreztem. Könnyű lett volna egyszerűn csak sírni kiadva ezzel a bennem felgyűlt indulatokat, vagy dühöngve kitépni néhány fát és a napfényben fürdőzőhegyoldal ölébe vágni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak feküdtem ott a lány mellett és utáltam magam.Undor fogott el, ha visszaemlékeztem álnok szavaimra, amikkel nem rég még oly könnyelműen Tyrát becéztem.Nincsen mentség arra, amit tettem. Nem létezik szó a gyűlöletre, amit magam iránt akkor éreztem.Tyra a csodálatos ártatlan. Szerelmem. Éreztem, hogy ha a lány megtudja mit tettem, örökre megutál. Jelzem jogosan. Azután többé látni sem akar majd, de én nem tudok nélküle élni, hiszen ezért szálltam szembe Maximussal is, kockára téve mindent.Láttam magam előtt a holnapot, amikor elmondom neki kegyetlen vétkemet. A lány sír és kimondja az ítéletet:

" Vége többé látni sem akarlak!" megírva e pár szóval azt a halálos ítéletet, ami általa lebegett a fejem fölött.

Én tehettem csak róla, egyedül én!

- Amanda! - ültem fel az ágyba.

- Mi az? - mordult egyet a lány mintha valami mély álomból ébredt volna, pedig ő éppen úgy képtelen volt aludni, ahogyan én.